2025. Széthullás és újrakezdés

Az alábbi novella a korábban a Stormcornerfeld blogon megjelent írás újraközlése, "A sárkányfog-vetemény kikel" előzménye. Itt is meg kell jegyezni, hogy az írás teljes egészében fikción alapul, bármilyen hasonlóság múltbéli, jelenkori, vagy jövőbeni eseményekkel, valós személyekkel, szervezetekkel a véletlen műve. A novellának nem célja semmilyen társadalmi osztály, népcsoport, nemzet, vallási csoport elleni gyűlölet keltése, sőt a kultúrák, ideológiák és hitek közötti, kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszédet hirdeti.

A zombik eddig még nem jöttek, de vajon ez jobb, ami most van? Ugyanúgy egy rémálomnak tűnt neki a jelen, mint egy filmeken látott zombiapokalipszis, vagy negatív utópia, de alkalmazkodni kell és küzdeni, bármi jön. 2025-ben egy kora negyvenes, származására, anyanyelvére nézve magyar fickó, aki korábban hol az egykori Magyarországon, hol külföldön dolgozott, családját és magát nagyjából biztonságban tudva éldegélt Európa egy békésebb szegletében, melynek a nyelvét is beszélte, de ugyanúgy idegennek érezte magát, mint néha korábbi hazájában, amely néhány éve megszűnt létezni. Az ő munkahelyét még nem vették el a robotok, de már megszokta a laboratóriumban növesztett húst és a rovarevést, drónnal kapta a megrendelt (szárazságtűrő árpából készült) kézműves sört  az esti bulihoz a nemzetközi baráti körrel (magyarok, kelet-és nyugat-európaiak, akik együttéreztek fájdalmával, ami elkapta pár pohár után, de csak úgy a semmiből is, amúgy inkább örültek, hogy az ő hazájuk nyertese lett az új rendnek a magyarokkal ellentétben). Szíve egyre többször hazahúzta. Csak látni akarta a falut, ahol felnőtt, szerette volna, ha a gyerekei látják a helyeket, ahol boldogok voltak még néhány éve is barátokkal, rokonokkal körülvéve. Úgy gondolta, talán megéri befizetni egy nyugati katasztrófaturisták számára kínált népszerű útra, az új Európa-erőd határain (a limesen) túlra, ahol minden uralkodott, csak jog és igazság nem. Az utazásokat fegyveres őrök biztosították, ez egy jó munkalehetőség volt a leszerelt magyar rendőröknek és katonáknak az anarchia kezdete után. Megnézett a neten egy ilyen prospektust, de mérgesen dobta félre okostelefonját, és inkább lement a tengerpartra, rendezni a gondolatait, megnyugodni a tenger zúgásától és a sirályok látványától. A sirályok mindig a lánya kicsi korára emlékeztették, mert nagyon szerette őket és a hangjukat utánozni.

Miközben a távolinak tűnő hazaút lehetőségén merengett, elgondolkodott, hogyan juthatott a hazája ilyen mélyre, gyakorlatilag a megszűnés állapotába. Dühös volt, elkeseredett, mégis szerette azt a földet, ahonnan származott. Meg akarta érteni a világot gyerekkorától fogva, a történelem és a nyelvtanulás volt két talán legkedvesebb hobbija, sportolni későn kezdett, sosem volt igazán jó benne. Fiatalon még türelmetlen volt, dühös, nem akart mások szemszögéből látni dolgokat. A történelemből sokáig az adatokat, évszámokat séróból vágta, az összefüggések később, már felnőtt fejjel világosodtak meg számára. Aztán eljött az is, csakúgy, mint a  türelem és a béke. Úgy érezte, ha ő tanult katasztrofális hibáiból, akkor erre más is képes, akár egy egész nép is, ha a vezetőit nem a sértettség és a gazdagodás vágya vezérli, hanem a felelősségtudat és a szolgálat alázata. Rosszul hitte. 

Sorra vette az utóbbi évek eseményeit. Az utolsó megtartott és elcsalt 2022-es választások után Magyarország régi-új urai dagadó kebellel bejelentették, hogy Magyarországnak ki kell lépni az EU-ból, mert Brüsszel csak akadálya a magyar gazdasági fejlődésnek, ami így is (szerintük) a leggyorsabb az Unióban, különben is, 2020. óta alig-alig csordogált az európai adófizetők pénze támogatásként. Ezt aládúcolták egy új Alaptörvénnyel, tartottak egy viccnek is beillő népszavazást, amin persze a kilépéspártiak nyertek. Az EU egyébként épp kezdett magára találni, a britek távozása után a szorosabb együttműködés útjára lépett, a lengyel és magyar renitens kormányok legnagyobb bánatára, de ezt otthon eladták szabadságharcként, mint mindig. A sokadik győzelem után elszállt a győztesek maradék visszafogottsága is, az országot immár évek óta a budai várból kormányozták, az utca embere röhögve mesélte azt a viccet, hogy a miniszterelnököt csak azért nem koronázták királlyá, mert a jogart és az országalmát nem tudták volna a kezébe adni, miközben folyton a zsebében matat. Az új magyar modell egy darabig döcögve működött. Közmunkások művelték az oligarchák földjeit éhbérért, a külföldön dolgozók utalták haza a családnak a pénzt, a közszolgáltatások bár le voltak rohadva, még nem voltak napi szintű ellátási gondok, az áramszünetek és a távhő kimaradása miatti elszórt haláleseteket, kórházban kihűlt csecsemőket még mindig  a gonosz Brüsszel és a hazaáruló szabotőrök nyakába lehetett varrni. A még itt lévő multik az oktatási rendszer összeomlása miatt saját maguk oktatták az értelmesebb fiatalokat és idősebb szakikat, így eldöcögött a gazdaság. Aki meg tudta fizetni a magánellátást az egészségügyben, az meggyógyulhatott, aki nem, az belehalt gyógyítható betegségekbe, vagy megnyomorodott, hajléktalanná vált, és azután halt meg egy tüdőgyulladásban az utcán. Hódítottak az olcsó drogok, az alkoholizmus, a társadalom a szétesés szélére kezdett jutni. Sajnos a gazdaságban is rossz idők kezdődtek: az új technológiát igénylő önvezető és elektromos autók gyártását a magyar export legnagyobb részéért felelős cégek visszavitték Japánba és Németországba. A legújabb ipari forradalomból kimaradt az ország, de az emberek elhitték, hogy majd a magyaros furfang, a keleti nyitás meg az illiberális eszme (bármi is legyen az) majd megoldja ezt is.  A többségében versenyképtelen magyar kis-és középvállalatok, államosított üzemek, ágazatok képtelenek voltak az elértéktelenedő forinttal nyersanyaghoz, áruhoz, termelőeszközökhöz jutni, bővíteni nem tudtak, egy egész országot eltartani pedig még kevésbé, ez tovább gerjesztette az amúgy is súlyos munkanélküliséget és kivándorlást.

Amivel nem annyira számolt a kormány, hogy a legnagyobb barátoknak, Oroszországnak és Törökországnak csak addig voltunk értékes szövetségesek, amíg lehetett bomlasztani a segítségünkkel az EU-t, utána nemigen akartak minket a formálódó Eurázsiai Testvériség (sokan csak "E.T. haza!"-néven emlegették a projektet) előnyeibe bevonni. Sajnos sok mindenre nem készítették föl a hatalom birtokosait a szuperebbnél szuperebb, tévében nyilatkozó, celebként viselkedő biztonságpolitikai szakértők és tenyérjósok. A kilépést Európa-szerte pánik követte, de kis idővel később senkinek nem vérzett a szíve az EU-ban, mikor elkezdték a vízumokkal megváratni, vagy egyszerűen hazazavarni minden tagállamból az olyan magyar munkavállalókat, akiknek a munkája robotizációval és más nemzetiségű EU-s munkaerővel helyettesíthető volt. Az orvosok, mérnökök maradhattak, a takarítók, gyári munkások kevésbé. Na ők nagyon dühösen mentek haza családostul, az egyetemisták mellett ők jelentették a párt nélküli, de elszánt ellenzék egyik legnagyobb csoportját, hiszen a karrierjüket, megélhetésüket vette el a rezsim. Egymást érték a tüntetések, sztrájkok, az export akadozása, a multik gyárbezárásai, a növekvő infláció és a sztrájkok miatt késtek a nyugdíjak és az állami fizetések, így már az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok is az utcákra mentek. Néhány további hónap után, 2023-ban az államszervezet és a fegyveres erők elkezdtek dezintegrálódni, megkezdődtek a fegyverrel őrhelyükről távozók fosztogatásai, önbíráskodások, dezertálások, zendülések. 

Ezzel majdnem egy időben, nem sokkal az EU-ból történő kilépés után a magyar vezetés összerúgta a port az orosz kormánnyal, miután bejelentették, hogy a pénzügyi nehézségek miatt újratárgyalnák a félbehagyott erőmű-építéshez felvett paksi kölcsön  törlesztését. Az oroszok kicsit keményebb és kérlelhetetlenebb tárgyalópartnereknek bizonyultak, mint az állandóan hülyére vett Brüsszel és korábban az IMF. Az oroszok a hibrid-háborús forgatókönyvet vették elő nyomásgyakorlásként (befolyásolás-bomlasztás, álhírek terjesztése, a nemzetközi jog, hadijog felrúgása, anarchia szítása és az államigazgatás blokkolása, gazdasági hadviselés, proxyháború erre felkészített félkatonai erőkkel, hacker-támadások az adott célország ellen), és a magyar vezetés zsarolása érdekében aktivizálták azokat a szélsőjobboldali milíciákat, akiket többnyire GRU-s tisztek képeztek ki, a magyar szolgálatok és rendőri szervek  kétségbeesett, de a kormányzat által ignorált vészjelzései mellett. Ezek a csoportok megkapták az engedélyt a végső szent háborúra mindenki ellen, aki nem ért egyet velük, vagy pl. egyszer csúnyán nézett rájuk a kocsmában. Egy részüket még semlegesíteni tudta a TEK és a rendőrség, de sajnos a problémák csak sokasodtak. Az önjelölt igazságosztókkal szemben a hagyományos családi-területi kötelékek alapján elkezdték megszervezni magukat a szegregátumokban élő romák, akik segítséget alig kaptak bárhonnan, viszont vesztenivalójuk sem volt túl sok. Budapest egyes részein a kínai szervezett bűnözői körök által felfegyverzett csoportok a kezdődő anarchiát kihasználva  a kínaiak és vietnámiak által sűrűn lakott helyeken, kínai piacok környékén vámszabad zónákat és önigazgatást követeltek. Sajnos itt még nem állt meg a történet, mert Magyarország hiába kért segítséget a NATO-tól, az EBESZ-től,  az EU-tól, már nem voltak igazi szövetségesei (köszönhetően a tizenéve tartó kocsmai stílusú diplomáciának és az orosz hírszerzés nagymértékű beszivárgásának), de nem is volt egyértelmű, kivel is állnának szemben, hiszen bár a paksi hitel nem fizetése miatt pixeles álcamintás gyakorlót, matrózpólót viselő, kalasnyikovval pózoló fiatalemberek szállták meg a földgáztárolókat, néhány vasúti csomópontot, de az orosz kormány soha nem ismerte el, hogy ezek az ő katonáik lennének, folyton helyi, felháborodott lakosokra és önkéntesekre hivatkoztak, akiket a kormánynak kellene megfékezni, mint 2014-ben Ukrajnában, nem volt rajtuk és járműveiken orosz felségjelzés. Őket minden valószínűség szerint egyébként a paksi építkezésre érkező, lepecsételt vasúti vagonokban és légi úton hozták be, ha kellett, rutinosan beszervezve néhány magyar tisztviselőt. Elkezdtek a második világháború utáni helyzethez hasonlóan jóvátételként komplett gyárakat leszerelni és vagonra rakni, amihez a kivezényelt magyar rendőrök csak asszisztálni tudtak, hiszen nem voltak eléggé megfizetve és kiképezve sem egy nagyobb tűzerővel rendelkező ellenfél elleni harcra, ugyanakkor a parancsnoki lánc is lebénult, mert az évek alatt elszoktak az önálló döntéshozataltól, de sokan még a gondolkodástól is. A világsajtót bejárta a tanácstalanul őgyelgő karhatalom képe. A nemzetközi következményektől és saját kudarcától félve a Magyar Honvédség a laktanyákba zárkózott. Magyarország egyedül maradt és néhány hónap alatt széthullott. A lelkes, többnyire a döglődő nyugatot ócsárló hazafiak közül sokan az utolsó repjegyeket megvéve EU-s állampolgárként próbáltak Nyugat-Európában menekültstátuszért folyamodni. Nem értették, miért nem kapják meg, miért küldik őket haza, hiszen ők MAGYAROK, keresztények, akik 1000 éve védik Európát a tatárok, törökök, migránsok meg ki tudja kik ellen. Nem fogták fel, csak nagyon nehezen, hogy ők is migránsok lettek, akiket senki nem akar befogadni, senki nem látja őket szívesen, mert Európa megtelt, a magyarok választott vezetői meg mindig azt kiabálták, hogy jól megvannak ők Európa nélkül is. Hát tessék, ki lehet próbálni... Magyarország romjain a Dunántúlon létrejött Új-Pannónia, keleti határát az ókorhoz hasonlóan a Duna képezte. Fővárosa Buda lett, Pesten arab, kínai, orosz és magyar irányítású zónák jöttek létre, de a Dohány utcai zsinagóga környékét pl. egy kisebb izraeli kommandó védte, és Izrael elérte, hogy kulturális emlékként nagykövetségi szintű védettséget élvezzen. Nem is háborgatta senki azt a környéket... 

Új-Pannónia kikiáltásakor nemzeti egységkormány alakult, a korábbi 35 év politikai elitjének kizárásával. Az állam megalakulásakor jelezte, hogy az EU részének és a magyar jogállam örökösének tekinti magát, tartottak új választásokat is 2023-ban, az előző rezsim leghangosabb korábbi hívei próbáltak ide beköltözni Kelet-Magyarországról és a Duna-Tisza közéről, ahol teljesen összeomlott az államrend, harckocsi-buktatók, szögesdróttal, homokzsákkal ellátott orosz, az érintett pesti kerületekben kínai, határmenti szlovák, román, szerb, ukrán ellenőrzőpontok és bázisok, felgyújtott falvak, tanyák, kifosztott raktárak, kibelezett üzemek tarkították a tájat, a helyi lakosság terményt, csempészárut, alkoholt (többnyire saját pálinkát, bort) csereberélt a megszállókkal, gyógyszerre, konzervekre, okostelefonokra, óvszerre (a nemi betegségek is igencsak elharapóztak antibiotikum híján), jó magyarokként korábbi hagyományokat felelevenítve jelentgették fel egymást a különböző megszálló parancsnokságokon, némi előnyt, állást remélve. Az anyák álma az lett, hogy lányukat egy snájdig román, vagy szlovák katonatiszt vegye el, ők mégis az EU-ban maradtak, így az unokák is rendes iskolába járhatnának. Rosszabb esetben a lányok prostikként kínálták fel magukat védelemért és élelemért a megszállóknak. A külföldi fegyveres csoportok rendet tartottak az adott környéken, de néha egymással is tűzharcba keveredtek az orosz, ukrán, arab fegyveresek (a NATO-tag szlovák és román erőkkel nem mertek nagyon kötözködni), ha egy őrjárat a másik területére ment fosztogatni, vagy felderítést végezni. A magyar lakosság egy jó része elkezdett hozzászokni az új élethez a keleti területeken, létezett valamiféle primitív önszerveződés falu- vagy városszinten, az ottmaradt, többnyire idős, családi okok miatt maradó, vagy évtizedekkel azelőtt Magyarországra érkező arab, vagy afrikai származású orvosok élelemért, alkoholért, cigarettáért és vaskos eurós borítékokért ellátták feladatukat, de sok helyen a megfizethetetlen gyógyszerárak miatt az öregek és a neten természetgyógyászatot tanuló fiatalok gyógyfüveket kezdtek termeszteni a kertben. A legreménytelenebb térségekben olyan betegségek ütötték fel a fejüket, mint a lepra, kolera, tífusz.  A szomszédos országok az EU és a NATO jóváhagyásával biztonsági zónákat létesítettek 20-30km mélyen a senkiföldjén, felszedték a 2015-től telepített határzárat és lerakták bentebb (2022-re egyébként körbeépült Magyarország szögesdróttal), a zónákban ellenőrző-áteresztőpontokat, a járványveszély miatt egészségügyi szűrőpontokat létesítettek. Így került Nógrád és Borsod megye északi része szlovák, a Nyírség egy része ukrán, Hajdú-Bihar és Békés megye keleti része román, a frissen átnevezett Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun egy része szerb ellenőrzés alá. Természetesen a NATO és az EU nemzetközi szolidaritásról, segítségnyújtásról, a magyar nemzeti önrendelkezés tiszteletben tartásáról és későbbi rendezés utáni kivonulásról beszélt. A Honvédség haditechnikai eszközeit Új-Pannónia alakuló hadserege vette át, illetve a teljes züllés során egyszerűen elhordták a lakosok, vagy lefoglalták a magukat rendfenntartóknak nevező megszálló erők. 

Új-Pannónia nem mondott le Magyarország egyesítéséről az 1947-es határokat alapul véve, de sajnos a realitás az, hogy a török hódoltság is 150 évig tartott, most 2025-ben sem tűnik éveken belül befejezhetőnek a 2023-ban megkezdett munka. Egyre valószínűbb, hogy gyökeres fordulatot csak nagyobb nemzetközi földindulás tenne lehetővé, de mióta Törökországot 2022-ben az oroszokkal való nyílt szövetség miatt kirúgták a NATO-ból és saját szakállára háborút kezdett az iraki és szíriai kurdok ellen, Kína és Oroszország a szibériai kínai telepesek miatt határkonfliktusba keveredett, Észak-Korea pedig a rezsim bukása után polgárháborúba süllyedt, ahol Japán és Dél-Korea az USA-val kiegészülve támogatta a Kína-pártiakkal szembenállókat, és mindenki egy távol-keleti világháborútól félt, Új-Pannónia, vagy az egykori Magyarország jövője kb annyira aggasztotta a diplomatákat és az állami vezetőket, mint hogy milyen zoknit vegyenek föl másnap reggel. A Puszta, Orkföld, Ivánháza, Lepra megye, Tűzviharsarok ahogyan a Dunától keletre eső területeket az új magyar szlengben nevezték, még kevésbé érdekelt bárkit is az ottlakókon és az azt kizsákmányolókon kívül. Egy befagyott konfliktuszóna lett, lerabolva, megszállva, mint Transznyisztria, Dombassz, vagy Szíria a legutóbbi békekonferencia óta. A klímaváltozás miatti, egyre súlyosbodó problémák is sokkal jobban aggasztották a világot, mint a magyar helyzet, és ezért nem lehetett őket hibáztatni. Minden előrelépés hosszú évek munkájába, diplomáciai erőfeszítésébe fog kerülni, hiszen az országot újjá kell építeni a semmiből. Néhányan megkeresték emberünket, nem akar-e ebben a gigászi és korántsem mindig hálás munkában részt venni. Nem mondott még se igent, se nemet. Gondolkodott, mert megígérte, hogy gondolkodni fog rajta, de azt is tudta, hamarosan döntenie kell.

A tengerparton ülve gyerekek és egy fiatalasszony kacagását hallotta, majd valaki felé dobott egy labdát, aztán kilőttek rá egy tapadókorongos nyílvesszőt, alig bírt elugrani, de nevetett közben ő is. Ők azok, a családja. Szívében a keserűség és a gondterheltség helyét átvette újra az öröm és a béke. Dönteni fog, hamarosan, de most játszani kell.